Horgászataink során gyakran figyelhetünk meg különböző – halakra utaló – vízmozgásokat. Ezek az árulkodó jelek általában az etetésen vagy annak közelében szoktak előfordulni. Ez persze nem véletlen, hiszen a halak vízen mutatkozó tartózkodási helyeit leggyakrabban a táplálkozásukkal lehet összefüggésbe hozni… Más esetekben a pikkelyesek tőlünk távol, nem az általunk választott részen mozognak, ezért nem is veszünk róluk tudomást. Ez olykor nagy hiba! A mostani horgászatom során pont ilyen helyzetbe kerültem, talán tanulságos lehet mások számára is.
Tata közelében, az 1-es főút mellett található a Bakodi-tó. Ezt a korábban a honvédség által kezelt, 9 hektáros, nem túl mély, növényzettel, náddal, fával körbeölelt vízterületet szép amurok is lakják – bár most már hideg van egy jó kis amurozáshoz. Na, majd jövőre… Egy előre a bajuszosokért érkeztem. Reggel gyönyörű pára lepte el a víz felszínét, a napnak még nyoma sem volt. Amint kiszálltam autómból, csípős hideg harapott belém a parton. Igazi serkentő időjárás volt. Egy, a tóközepe felé benyúló stéget ajánlott figyelmembe a helyi ismerősöm. Rögtön megtetszett, így nem is gondolkodtam tovább, becuccoltam. Kicsit szűkösen fértem el rajta, de egy embernek elegendőnek tűnt. Kézzel megkóstolva a vizet nagyon hidegnek éreztem. Hiába, mindjárt itt a tél…
Elővettem etetőanyagaimat, melyeket már előző este bekészítettem – egyik vörös source-os, míg a másik fehérjékben és aminosavakban gazdag, szintén fűszeres. Tapasztalatom szerint ősszel és télen a hűlő és hideg vizekben a kellően fűszeres keverékek és csalik hozzák meg a halakat. Gyors nedvesítés és rostálás után már majdnem készen is volt, de hogy tartalmasabb legyen, különböző ízű és méretű kemény etető pelleteket szórtam még hozzá.
A nyílt víz felé vettem az irányt, bár a közeli napsütötte nádasok vonzóbbnak tűntek. Csúzlival megkezdtem az alapozó etetést, rögtön magamra vonva a helyiek figyelmét – aznap nem láttam senkit sem csúzlizni. Körülbelül úgy egy óra múlva jelentkezett az első vendég, mely sajnos csak egy kárász volt, igaz, egy szebb példány. Nem baj, gondoltam, majd megjönnek a potykák is. Rosszul gondoltam. Képzeletben már harangoztak és az évszakhoz képest magasan járt már a nap, de továbbra is csak a karcsik zaklattak. Ők bezzeg megtalálták a beszórt anyagomat.
Váratlanul csobbanásra lettem figyelmes. Furcsán fordultam hátra, hiszen nem sokszorfordul elő a parton ülőhorgásszal, hogy mögötte van halmozgás. Hát persze, a napsütötte nádszél! Rövid töprengésbe kezdtem, váltsak-e helyet vagy sem, mert éppen az előző horgászatomon történt, hogy makacsul kitartottam, és délutánra meg is jött az áhított – testesebb ponty. Ez azonban most más volt, hiszen itt látott halról volt szó, ami ugye igen csábító. Eldöntöttem, otthagyom a kárászos beetetett helyemet. Szerencsére volt nálam még előkezelt kukorica, és azt gondoltam meg szórom a partról a látott halat. Tanakodásom közben újabb burvány és annak gyűrűzése arra sarkalt, hogy cselekedjek. Merítőmet gyorsan lecsavartam a nyeléről és egy dobó kanálra cseréltem. Így két-három kanál kukoricát és etetőanyag-golyókat borítottam a látott helyre. (Először úgy terveztem, hogy csak kukoricát szórok és az etetőanyagot kosárral juttatom be, ám féltem a nagy csobbanásoktól, ezért inkább a gombócokat is kanalaztam). Így végül a felcsalizott horgomat már üres kosárral dobtam be.
A horgon megtartottam a pelletet, de mellé egy nagyobb kukoricát is felfűztem, ezzel az új csalikombinációval vártam a komát. Majdnem egy óra is eltelt – ami egy feederesnek szinte évtizedeknek tűnik –, nagyon türelmetlen voltam, de nem cserélhettem, hogy megőrizzem a víz nyugalmát.
Már-már elkezdtem visszavágyni a kárászokhoz, amikor jobb oldali botomon bátortalan kapás féle jelentkezett. A nyél fölé nyúlva elbizonytalanodtam, ám abban a pillanatban már görbült is a spicc – a tökéletes kapáson éppen rajta voltam! A félméteres víz miatt azonnal látni lehetett a hal forgásait. Elképesztően jó érzés kerített hatalmába… mit nekem kárászok most már, hiszen ponty van a horgomon! Már lebegtem örömömben, mikor egy vízből kiálló faág rögtön vissza húzott a földre. Szerencsére ki tudtam vezetni a kritikus helyről a bajuszost, mely aztán a nyílt víz felé vette az irányt. Oldottam picit fékemen – biztos, ami biztos –, majd pár tisztelet kör után sikeresen alámerítettem a tükrös tólakónak. Visszaengedéskor még mindig hidegnek éreztem a vizet, pedig már a délutánban jártunk. Több kapást nem jegyeztem, de a stégre sem mentem vissza.
Történetem jó példa arra, hogy érdemes egy látott hal után menni, ha nincs előttünk éppen, vagy nem jó helyen ülünk. Folyamatosan nézzük a vizet, mert árulkodó jelek mindig akadnak, továbbá érdemes követni a halak mozgását, hiszen egy kis tapasztalattal már előre is tudunk gondolkodni.
Írta és fényképezte:
Szabó Csaba
