Hideg, csendbe burkolózott táj fogadott a parton. Ezek voltak az első fagypont közeli napok az ősz után, és én ismét a víz mellett álltam. Vegyes érzelmek töltöttek el, hiszen szinte mindennap horgászni mennék, ugyanakkor ott motoszkált bennem, hogy 1 fokban mire leszek képes.
Hogy tél elején, ebben a hidegben esznek-e a pontyok, számomra nem volt kérdés, inkább az izgatott jobban, merre találhatom majd őket. A levegő lehűlésével a víz hőfoka is drasztikusan alacsonyabb lett, ezzel pedig a pikkelyesek mozgáskedve is alábbhagyott. Máskor szintén, de ilyenkor kiemelkedően fontos, hogy hol telepedjünk le a víz partján. Így télidőben olyan állást keressünk, ahonnan könnyebben elérhetjük a halak vélt tartózkodási helyét; a nap ereje már nem segít a vízen, így a partszélen kevésbé fordulnak elő, ne ott várjuk őket. Ekkor általában inkább a mélyebb víz felé vonulnak, ám mivel ez a hideg még nem tartós, így joggal kereshetjük a közepesen mély vizeken is.
A vízparton állva a helyeket kémleltem, és próbáltam pontyfejjel gondolkodni, ismerve a víz alatti terep- és mélységi viszonyokat. Éppen végeztem az egyik pont gyors távlati feltérképezésével, amikor egy termetesebb hal forgása törte meg a víztükör csendjét. Meglepve kaptam oda a fejemet és nem akartam hinni a szememnek. A mozgás helyszíne a sekélyebb parti rész és a mély árok között félúton lehetett, úgy körülbelül 60-70 méterre a nádszéltől. A helyválasztásom abban a pillanatban eldőlt. Rögzítettem fejemben a hal koordinátáit, és indultam is új tanyám felé. Gyönyörű aranysárga nádszél mellett vezetett utam. Szemeim örültek, nekik már tetszett a hely.
A nap szépen ragyogott, és elfeledtette a csípős hideget. Szívesen napoztam volna így, ruhában is, hogy kissé feltöltődjek, de hajtott a horgászvér. A csendben minden mozdulatom hangosnak tűnt számomra, egyedül voltam.
A kipakolás után csizmát húztam, majd halkan begyalogoltam a vízbe, hogy pontosítsam a látott hal helyét. Mindig érdemes figyelni a vizet, de most különösképpen fontos volt ebben a hidegben.
Télen forró teát mindenképpen vigyünk magunkkal, és figyeljünk oda a megfelelő ruházatra is. A réteges öltözet, a vastag zokni és termoruházat nagyban segít, hogy komfortosabban töltsük el horgászatunkat. Egy neoprén gumicsizma pedig nemhogy megvéd a hidegben, de még melegít is.
Két kiló fűszeres etetőanyagomat némi source-os pellettel gazdagítottam, és csalinak egy hasonló ízű bojlit választottam. Ám a méretét még így is nagynak találva megfaragtam, úgy pelletformájúvá. Egyrészt így hamarabb kezd dolgozni (ami a hideg vízben igen fontos), másrészt tapasztalataim szerint télen a kisméretű csalik eredményesebbek. A bojli kiegyensúlyozott volt, mert egyik oldala pop-up, míg a másik süllyedő, így természetesebben mozog a vízben. Annak érdekében, hogy csalim hamarabb felkeltse a bajuszosok érdeklődését, sűrű Robin redes dipbe mártottam, majd ugyanilyen pordipbe forgattam.
Úgy gondoltam, egy botot a tervezett helyre, egyet pedig a mélyebb árok felé vetek be. Kevés etetőanyagot hoztam magammal, mert télen inkább a minőség mintsem a mennyiség számít. Ilyenkor az íz és a szín sokkal fontosabb és hatékonyabb.
Éppen dobáshoz készültem, amikor egy ragadozót pillantottam meg tőlem balra a sekélyesben. A csuka is már a télre készült, és kereste a kisebb halakat. Csendben, lassan mozogva lencsevégre kaptam a komát, majd ismét botjaim után nyúltam. Becéloztam a szemközti magas fát és nagyot lendítettem. Gerinces pálcám ostorként lőtte ki kosaramat.
A botok a helyükön voltak, így hát ittam egy korty teát és leülve vártam a kapást. Télen a szokottnál többet kell várnunk a halakra, ezért türelmesebbek legyünk. Ekkor nem szükséges sűrűn cserélni a cejgot, mert lehet, hogy épp a hal érkezése előtt vesszük ki azt. Lassabb a világ most odalent, nekünk sem kell kapkodnunk.
Lomha, húzós kapás riasztott fel merengésemből, azonnal reagáltam rá. Botom meggörbült – életre keltette valami. Hal volt a horgomon! Komótos, oldalazó mozgással közelített, de vissza-visszatört a mélybe. Ám a hideg víz a szokottnál is hamarabb kimerítette ellenfelemet. A fotózást is jól tűrte, békésnek tűnt. Visszahelyezve a vízbe lassan, fáradtan úszott tova.
Dél felé járt már az idő, és hideg szél fújt szembe velem. Kíváncsi voltam, hány fok lehet a víz. Megnézve a korábban árnyékos helyre kitett hőmérőmet, kicsit meglepődtem, mert a reggeli 1°C fokról csak 4°C fokra kúszott fel. Gyorsan tartalék botom zsinórjának végére kötöttem, és már lendítettem is a közeli vízbe. Negyedórát várva izgatottan emeltem ki: éppen 10°C fokot mutatott.
Ebben a pillanatban ismét hajlott az egyik botom. Mikor, ha nem akkor, amikor nem vagyok mellette?! Pár lépésre voltam csak, de ez elképesztő távolságnak tűnt így is! Mint a kilőtt golyó, úgy repültem a botomhoz. A húzás megállt, ám nem engedte vissza, szerencsére megvárt. Egy pillanat alatt felszökött a pulzusom, és azonnal dobverést éreztem a termoruha alatt. Pár dacos fejrázás után ez a delikvens is elindult oldalra. Hamar elfáradt, de a part közelében még harcolt egy keveset. Szákolás után óvatosan őt is visszaengedtem.
Egészen sötétedésig maradtam, mert bíztam még az alkonyati percekben. Hamar – már ötkor – sötétedett, és bár nagyon reménykedtem, most nem hoztak szerencsét a csillagok. Nem volt már több kapásom, és lassan indulnom is kellett, így befejeztem a horgászatot.
Összesen „csak” három pontyot sikerült partra emelnem, mégis elégedetten pakoltam össze. Mindegyik halam a reggel észlelt halmozgás helyéről jött, érdemes volt tehát odadobnom. Bár kevés esemény történt aznap velem, így is boldog voltam, hiszen egyedül senkitől sem zavartatva leshettem bele a halak világába az első téli hideg napokon.
Írta és fényképezte:
Szabó Csaba
