Gyerekkoromban, több napokra is „kiköltöztünk” a kis-Duna partjára horgászni. Ekkoriban az éjszakák közeledtét vártam a leginkább. Az emberek visszavonultak házaikba és a vízen is a csend vette át az uralmat. A feszített víztükör egyetlen hártyaként borította be a halak életterét. A nap éppen alábukott a táj horizontján. Alkonyodott. A halak többsége ilyenkor indul élelem után.
Múltak az évek és manapság már csak egy-két napos horgászatokra jutok el. Hiába ma már családos ember lévén a fontossági sorrendekre is ügyelnem kell. A mai napig is, ha időm engedi minden horgászat alkalmával megvárom a napszak, ezen perceit. Ilyenkor legjobban a csend „hangja” fogja meg füleimet. Minden nesz, egy kisegér mozdulata, egy denevér suhanása szinte belehasít a légüres térbe.
Már novembert írunk, ám a természet dacol az idővel. A mínuszok még nem érkeztek meg a hóról nem is beszélve. Amíg az időjárás engedi, hát horgásszunk! Hidegnek azért hideg van és ilyenkor nem feltétlenül kell már hajnalban kint ülni. Most csak egy rövid délutáni pecát terveztem, hiába nem tudok otthon ülni. Délelőtt gondosan bepakoltam autómba és a korai ebédet követően már úton is voltam.
A tóhoz megérkezvén mélyen magamba szívtam a ropogós, tiszta vízparti levegőt. Csak egy délutánra érkeztem, no meg az alkonyatért. Miután feltöltöttem tüdőmet gyorsan egy ígéretes helyet kerestem magamnak. Szerencsére nem voltak sokan a parton, hiába azért csak hideg van már. Olyan partrészt választottam, hogy a délutáni nap, ne zavarja majd szemeimet. A nap, még ha ilyenkor laposabban is jár, kellemetlen órákat okozhat, ha a vízről tükröződve a szemünkbe süt. Figyeljünk hát oda erre is a helyválasztás alkalmával.
Kipakoltam, majd botjaimat kezdtem el felszerelni. Úgy terveztem, hogy a mai napon csak minibojlikkal fogok horgászni. A 10 milliméteres „csoda-bogyók” – én csak így hívom őket – már sokszor bizonyítottak. A kisebb, 8 milliméteres változatok nekem még jobban tetszenek, ám ezekből még kevesebb kapható manapság a megfelelő ízesítésekben. Két-három ilyen kis golyót felfűzve a horog öble alá, nincs az a pikkelyes, aki ne kóstolná meg. Most a hideg víz miatt egy fűszeres ízesítésűre szavaztam. A source megnevezés ma már fogalom, és ez nem véletlen. A pelletjei nekem is alap csalinak számítanak és mindig viszek magammal belőlük.
Hamar felcsaliztam botjaimat és egyikkel máris a parton álltam lendülésre készen. Szemben, egy télre készülő nagyobb fa mutatta meg a dobásom irányát. A repülő kosár keresztül hasított a hideg és páradús levegőn, majd célba ért. Pár másodperc múlva követte a másik is.
Figyeltem és tekintetem a várakozás közben próbálta befogadni a vízpart jeleit. Nem sok volt belőlük, hiába most nem nyár van. A vízparti élet is laposabb most. Hol vannak már a békák és az énekes madarak… Fél óránként újra dobtam a lehető legpontosabban ugyanoda. Nem csüggedtem, hiszen tudtam, hogy a bedobott élelmet előbb utóbb megtalálják majd a pontyok. Úgy a negyedik dobás után érkezet az első érdeklődő. Komótos húzással jelentkezett, ám amint én is visszajeleztem neki rögtön harcosabbá vált ő is. Bár hideg volt a víz, őt ez cseppet sem érdekelte. Pár forduló után azonban botom felőrölte erejét. A parton pihenve szinte ő is fázott. Megsimogattam tekintetemmel pikkelyes barátomat, majd gyorsan útnak eresztettem. Ezután érkezett még néhány hason forma 4 kilós példány, mindegyik komótosan kapott. Megtalálták a gombócokat.
Kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy kicsit én is fázom. Viszonylag vastagon voltam öltözve, ám közel sem a hónaphoz illően. Magamra öltöttem hát egy újabb polár felsőt. Nem csoda, hogy fáztam, a nap már lebukóban volt. Közeledett a várva várt alkonyat. Kissé összepakoltam magam körül, felkészülve a kevesebb fényű percekre. Nem jó dolog otthon észrevenni, ha valamit a parton hagytunk a sötétben. Igyekeznem is kellett, mert eljött az idő. A nap eltűnt az égről.
Alkonyodott én pedig éber voltam. Annak kellett maradnom. Ébernek, mert készen álltam. Készen a kapásra. Vártam az aznapi utolsó halamat. A csend szinte tapintható volt.
Ekkor hirtelen, nem oda illően, gyors rántás jelentkezett a bal oldali botomon. Olyan lendülettel nyúltam utána, mintha egy olimpiai aranyérem sorsa függne ettől! Sikerült „elkapnom”, megakasztottam. A hideg vizet meghazudtolva gyors kirohanásokkal igyekezett szabadulni. Küzdött az életéért, uszonyai vitték előre. Nagyon megörültem, hiszen biztos voltam benne, ez nagyobb hal lesz. Tökéletes zárása a mai horgászatnak.
A partközelbe érve láttam azonban, hogy „sajnos” hasonló súlyú hallal van dolgom, mint az előzőek. Abban a pillanatban egy kicsit letört voltam, mert a fárasztás izgalma egy nagyobb hal reményében kecsegtetett. A kevés fény mellett csak szákoláskor vettem észre, hogy egy „kisebb” nyurgával akadtam most össze. Jobb kedvem lett rögtön. Így már egyből megértettem vad viselkedését a hideg víz ellenére.
Gyors fotó után őt is „megsimogattam”. Szinte csobbanás nélkül úszott haza az utolsó halam. Nem is baj, hogy nem zavarta össze a vizet, gondoltam. Akkor felnézve pár másodpercre elidőzött tekintetem a feszített víztükrön. Szeretem, amikor így elcsendesedik a táj, ilyenkor alkonyat idején.
Írta és fényképezte:
Szabó Csaba
