Gyerekkorom meghatározó emlékei fűződnek a mai napig is népszerű makádi ezüstparthoz. Annak idején szüleimmel több napra akár egy-két hétre is sátrat vertünk a parton és tudatosan nagyobb halakra horgásztunk. Hihetetlen halállománya volt akkor ennek a kis-dunai szakasznak. A 10-15 kilós pontyok és amurok nemcsak látott halak voltak ezen a vízen, hanem mindennapos fogások.
Ezen partszakaszt már nagyon régen láttam utoljára, és ez bizony években mérhető, ám édesapám a mai napig folytatta a halak becserkészését, korát meghazudtolva igen sikeresen. Én pedig biztos voltam benne, hogy egyszer visszatérek még ide, a jó emlékű gyerekkori helyszínemre.
Úgy adódott, hogy édesapám egyik augusztus végi sátrazása alkalmával lehetőségem nyílt egy egynapos horgászatra. Nem haboztam hát, mert égtem már a vágytól eme vadvízen egy igazi feederezésre. A hírek azonban nem voltak bíztatóak, mert az egész vonalon csak itt-ott fogtak egy-egy kisebb pontyot, bár egy nagyobb amurról is beszámoltak, ami rögtön fellelkesített. Hajnal négy körül, sötétben érkezhettem a partra így a világítópatron is felkerült a spicctagok végére.
A meghorgászni kívánt terület itt általában a 10-20 méterre lévő kagylós törés, ahova a pontyok is kijárnak. Először egy könnyebb szereléket használtam, 25 cm hosszú 0,18 mm-es fluorocarbon előkére 10-es méretű feederező horgot kötöttem, melyre egy szem csemegekukoricát tűztem.
A meghorgászni kívánt terület itt általában a 10-20 méterre lévő kagylós törés, ahova a pontyok is kijárnak. Először egy könnyebb szereléket használtam, 25 cm hosszú 0,18 mm-es fluorocarbon előkére 10-es méretű feederező horgot kötöttem, melyre egy szem csemegekukoricát tűztem.
Amint kivilágosodott megszórtam a helyet az itt már klasszikusnak számító áztatott kukorica-búza keverékkel, emlékszem gyerekkoromban is mindig ezt tettük.
A kapások továbbra is jelentkeztek, de a pontyok még nem érkeztek meg. Úgy tíz óra körül megszűntek a kapások és majdnem egy óra hosszat nem mozogtak a spiccek. Ekkor nagy csend volt előttem, persze mindenki másnál is, és ez nekem mindig gyanús szokott lenni és arra gondoltam, hogy valószínűleg pontyok zavarták el a keszegeket. Úgy döntöttem szereléket váltok és rövidebb, 12 cm-es fonott előkén több kukoricát kínálok fel hajszálelőkére fűzve.
A váltás bejött, mert már az első dobásra egy kilós forma ponty jelentkezett igazolva a sejtésemet, hogy megérkeztek az etetett helyre a bajuszosok.
A harmadik ponty után arra gondoltam, hogy az egyik kukorica helyére valami pop-up csalit kéne feltenni, hogy meglebegtesse a csalimat, mert ez itt régen mindig bevált főleg az amurok miatt, de a nagyobb tapasztalt pontyok is a természetesen mozgó csalikra bátrabban mozdulnak rá. Ám akkor nem volt nálam semmi, és akkor jutott eszembe, hogy pár nappal korábban kaptam egy barátomtól pop-up gumikukoricát.
Bár az elején kicsit idegenkedtem a gondolattól, de felcsalizva jól mutatott és a partszéli vízben kipróbálva éppen csak a kukoricákat emelte meg, a horgot nem. Megjegyzem kicsit félve tettem fel ezt a „műcsalit”, ezért az itteni nagy öregeknek nem is mertem mondani.
A második dobás után, már éppen csali cserén gondolkodtam, amikor meglepően erős húzás jelentkezett az egyik botomon. Amint akasztottam már félúton megállt a bot a levegőben és azonnal szép súlyt éreztem. Rögtön azon izgultam hogyan akadhatott a horog és főleg, hogy melyik csalira jöhetett, mert a kapás utáni izgalomban már nem is tudtam melyik boton melyik csali van.
Nem sok időm volt ezen elmélkedni, mert a hal rögtön jobbra elindult és amurosan ki-kirohant. Én vízbe gázolva a parti nádfal előtt követtem a halat és sikeresen kikerültem a bóját. Már édesapám előtt jártam, amikor először megpillantottam a hal szigorú tekintetét. Ekkor még több kísérletet tett, hogy a parti hínármezőbe fúrja magát, de feederbotommal ezt mindig megakadályoztam.
A sikeres szákoláskor láttuk csak milyen gyönyörű hal akadt a horgomra. Igazi, sötétszínű vadponty, melynek még az uszonyai is szinte feketék voltak. A horog tökéletesen akadt a szája sarkában és még a kukoricák is épek voltak, amiket valószínűleg már éppen köpött volna ki, amikor a horog megakadt neki. Álltam és nem akartam hinni a szememnek, gumikukoricával ezen a vadvízen?!
A fogás hallatán többen megnézték a fotózást, mert akkor ahogy mondták, hidegfront ide vagy oda, nem eszik a ponty. Szerencse vagy nem, de nekem sikerült akkor egy komolyabbat kapásra bírnom és ez nagy örömmel töltött el.
Azt hiszem, hogy fogok még időt szakítani a gyermekkori élményeim bővítésére ezen a partszakaszon, de most már kizárólag csak feederbottal!
Írta és fényképezte:
Szabó Csaba
